Szolgáltatói gondolkodás?

Reklamáltam a UPC új tulajdonosánál, a Vodafone-nál. Nem nagy ügy, de engem bosszant. 

A szolgáltatás számláját elektronikusan küldik meg, én pedig mindig átutalással fizetek.És mindeddig határidőre. A fizetést arra a napra ütemezem, amit a szolgáltató jelez a számlában.Az utóbbi két hónapban azonban legnagyobb meglepetésemre a határidőt követő napon felszólítást kapok a Vodafone-tól, azzal, hogy a számlám, tartozást mutat. Persze benne van, hogy ha már befizettem, akkor a felszólítást tekintsem semmisnek. De normális embernek szerintem kicsit megemelkedik a vérnyomása, ha fizetési felszólítást kap, az idézett mondat ellenére is. Kicsit nehéz a felfogásom, ezért nem értettem, hogy ha egyszer határidőben fizetek, akkor miért bosszantanak egyy olyan felszólító levéllel, ami legfeljebb azt jelzi, hogy milyen lassú a könyvelés saját rendszerükben. Ezt reklamáltam, s az alábbi választ kaptam:

Kedves Ügyfelünk!

2020.10.20-én érkezett írásos megkeresése alapján tájékoztatjuk, hogy ASZF-ünk szerint a befizetéstől számított 3 munkanapon belül történik meg az összegek lekönyvelése. Amennyiben szeretné megelőzni a fizetési határidő lejárta utáni automata értesítő kiküldését kérjük, a fizetési határidő utolsó napját megelőző 3 munkanappal korábban végezze el az utalást.

Reméljük, minden szükséges információt megtalált levelünkben! Esetleges további kérdéseit várjuk a www.vodafone.hu/kapcsolat oldalunkon vagy a 1270-es számon.

Üdvözlettel:
Vodafone

Azt persze továbbra sem értem, hogy miért nekem kell hamarabb fizetni s miért nem a cég változtat a szokásain. (25 évvel ezelőtt, ügyfélkapcsolati tréningeken már azt tanítottam: ne érveljünk azzal, hogy "ilyen a rendszerünk.") Nem, persze hogy nem túl bonyolult kiszámítani a három munakanappal korábbi időpontot, ahogyan nekik sem lenne bonyolult 3 nappal korábbi időpontot megjelölni, csak ennek nyilván törvényi akadálya van. Ahogyan az sem tűnik túl bonyolultnak, hogy az automata felszólíító levelet a határidő utáni harmadik napon kezdjék kiküldeni. 

De egyszerűbb, ha én változtatok a szokásaimon. Ez a szolgáltató gondolkodásmódja 2020-ban. Bevallom, sosem kedveltem a Vodafone-t. Ha nem vásárolják fel a UPC-t, önként nem kerültem volna velük üzleti kapcsolatba. Egyelőre nem javítottak a róluk kialakult képen.

És nem fogok hamarabb fizetni, ez elvi kérdés.  

Legfeljebb az átutalást követő nap reggelén beveszem a .... "tablettát" 😜. 

Tiltott, tűrt, támogatott? - Vissza a szocializmusba?

Dúró Dóra ledarált egy könyvet. Egy mesekönyvet. Elégetni nem volt bátorsága, talán hallott valamit a könyvégetésről, bár azt azért nem feltételezem róla, hogy látta Truffout filmjét is. Gulyás Gergely büntető feljelentéssel fenyegette meg azoknak az óvodáknak a fenntartóit, amelyekben alkalmazzák a Mesország mindenkié c., egyébként magyar népmesékre épülő mesekönyvet. Csepel fideszes polgármestere egyszerűen betiltotta az ominózus könyv alkalmazását a helyi óvodákban. 

Kósza hírek szólnak arról, hogy a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (aminek kuratóriumi elnöke Orbán Balázs államtitkár) stratégiai kisebbségi részvénypakettet fog szerezni a Libri-Bookline kiadói csoportban és így közösen fogják irányítani a jelenlegi legnagyobb kiadót. 

Lassan tehát minden összeáll a szocializmus kiadói tevékenységét jellemző (Aczél György nevével fémjelzett) tiltott-tűrt-támogatott rendszer felújításához. 

Az csak hab a tortán, hogy Gulyás miniszter urat hideg rázza a "homoszexuális propagandától". Mert ezek szerint ő is úgy gondolja, hogy a homoszexualitás propaganda kérdése. 

Sötétség a XXI. században., 

Érték-mérték

 Vitába keveredtem a minap. Ismerősöm, aki magas képzettségű értelmiségi, azt kérdezte posztjában: ki az a Lackfi? A poszt a negyedikes olvasó? irodalom? könyv egy oldalának fotóját tartalmazta, amelyen Lackfi János két verse, pontosabban egy vers-párja olvasható. A végső megállapítás az volt, hogy szomorú, hogy beengednek ilyet az iskolába. Szintén régi ismerősöm illette "szégyen és gyalázat" kifejezéssel a verset, illetve a tényt, hogy a szöveg egy iskolai tankönyvből került elő. Volt aki szerint nem normális, aki ilyen dalokat tud írni.

Aztán hirtelen megjelent a hozzászólásokban a vers által képviselt érték. Talán nem is kell mondanom, hogy a negatív véleményt formálók szerint a versnek semmilyen értéke nincs. A mai magyar irodalomban nyilvánvalóan jól tájékozott posztoló (aki először azt sem tudta kicsoda Lackfi János) végre leírta a kulcsszót: a vers "nem közvetít értéket". Gyorsan követte őt tehetséges fiatal énekes-zenész ismerőse, aki szerint "ez a valami semmi értéket nem képvisel".

Valójában erről akartam írni. Hogy ma Magyarországon miért vált mindennapossá, hogy lenullázzuk egymás értékeit? Hogy az általunk meg nem értett értékeket nem tartjuk értéknek, az általunk el nem fogadott értékről csak negatívan tudunk beszélni. Ha nem értünk valamit, arra miért nem mondjuk azt, hogy nem értem mi ebben az érték, segíts megérteni. 

Az, hogy valami értéktelen vagy számomra nincs értéke, nagyon mást jelent, ahogyan az is, ha valamiben nem látom az értéket. Mi az, amitől az egyébként nagyra becsült, kiváló szakember kollégám veszi magának a bátorságot, hogy a mai magyar irodalom egyik legtehetségesebb költőjének sorait egyszerűen értéktelennek nyilvánítsa, csak azért, mert nem érti a vers lényegét. Miért csatlakozik hozzá zenész ismerőse, és semmizi a verset magyarázat illetve indoklás nélkül. Bár végül is egy magyarázatot kaptam: a művészetben semmit nem kell indokolni, az szubjektív, és ahogy másik vitapartnerem írta: semmi sem nem fekete és fehér. 

Igaz, de éppen ezért, nem kellene nagyobb megértéssel kezelni egymás eltérő értékeit? 

(Lackfi János páros verse: Lányok dala és a Fiuk dala szerintem igazi stílus-bravúr. Úgy írta meg, hogy azt benyomást keltse, mintha bármelyik tíz éves fiú vagy lány írhatta volna. És emlékeim szerint a tíz évesek az én tízéves koromban is hasonlóan éreztek.Meg talán akkor is, amikor vitapartnereim 10 évesek voltak. Az esztétikai értékről lásd: https://idegen-szavak-szotara.hu/eszt%C3%A9tikai-%C3%A9rt%C3%A9k-jelent%C3%A9se )

Mankó

Hetek óta forr bennem az indulat, ezért nem is reagáltam eddig. Igen, néha nekem is annyira fáj a derekam, hogy mankót veszek a kezembe, mert azzal biztonságosabban közlekedek - gyalog. "Bemegy a papa mankóval, járni nem tud, hát a zöldségesig nem engednéd le, és a háziorvos 5000 forintért azt mondja, hogy vezessen." mondja az ismert műsorvezető. Úgy látszik, hogy a butaság nincs korhoz kötve. Esetleg meg kellene gondolni, hogy aki ilyen ostobaságot állít, az mennyire van birtokában a szellemi képességeknek? Nem, nem a megvásárolt jogosítványról beszélek, ha van ilyen, azt én is elítélem. Arra a háziorvosok is visszaszóltak. 

A mankóról és a járásról beszélek. Egyetlen riporternek sem tűnt fel, hogy a mankó sok ezer, valószínűleg sok tízezer ember mindennapi társa. Hogy az autót arra találták fel, hogy ne gyalog járjon az ember. Hogy azok a mozgássérültek, akik alkalmasak erre, kaphatnak jogosítványt, bár nem tudnak lemenni a sarki zöldségesig, mankót használnak, esetleg tolókocsiba kényszerítette őket sorsuk. De ettől még tudhatnak autót vezetni. A járás, a fizikai képességek, a mai autóvezetésben annyira minimális szerepet töltenek be, hogy szinte elhanyagolható. A szellemi képességek sokkal fontosabbak. De úgy tűnik ez nem korfüggő.

Szoptatási bizottság

Nem, nem akarok ezen a lerágott csonton sokat csámcsogni, csak próbálom megérteni, hogy mit nem értenek a két oldalon. Az ellenzéki oldal teljes lendülettel csapott le a bizottságot ábrázoló fotóra, s bevallom, nekem is megfeszültek a röhögéstől a rekeszizmaim. Merthogy a bizottság fotón megjelenített tagjai egytől egyig férfiak. Persze hogy értem a dolog fontosságát, persze hogy egyetértek a célkitűzéssel. Azt is olvastam, hogy a bizottság valójában újra alakult, mert már korábban is létezett és komoly eredményeket ért el a kórházakban. De, szerintem minden normális embernek a bizottság nevéről az anyaság, a csecsemő jut eszébe, nem pedig öltönyös, marcona férfiak. A szabad gondolkodás megérti a szabad asszociációkat, de az öltönyös férfiakból összerakott bizottság ebbe nem fér bele. 

Namármost, a fotón lehet jót röhögni, (és akár játszani a szavakkal, bár az én ízlésemnek az egyes ellenzéki fórumokon megjelent szopatás, mint asszociáció kicsit durva) de esetleg lehetne egy-két jó szót is szólni a valódi tartalomról.

A másik oldalon, szabadna megérteni, hogy miért röhög a túloldal, észrevenni, hogy mennyire szerencsétlen kommunikációs ötlet a bizottságot nyakkendős férfiakkal bemutatni 

Lehetne megérteni kicsit jobban egymást, de egy verbális polgárháborút folytató országban erre egyre kevesebb esélyt látok. Sajnos.

Focializmus, ez Magyarország államformája

Be kell látnom, hogy tájékozatlan vagyok. A facebookon ma reggel valakitől azt olvastam, hogy Magyarország államformája a focializmus. Megtetszett. Rákerestem a gugliban, és találtam egy 2019 májusi keltezésű rap-felvételt. Utána néztem az alkotónak: Csató Adorján, avagy Funktasztikus, aki már a 2000-es években is alkotott.

Ime a politikaloda működése: én nem szeretem a rap műfaját, ha meghallom, hogy rap, nem is figyelek oda. Be vagyok zárva, egy rap nélküli világba. És akkor ma reggel valaki leírta, hogy Magyarország államformája a focializmus. Nem hivatkozott semmire, nem írta le, hogy rap, csak ennyit írt. 

Nekem jobban tetszik, mint Magyar Bálint "maffiaállama", vagy Ungvári Rudolf "mutáns fasizmusa". 

Lényegre törő, pontos. Beleértve a foci-huligánokat, a B-közepet, a Puskás- és a többi fűthető gyepes,  de többnyire üres, viszont milliárdokért felújított stadiont, Dzsudzsák diplomata útlevelét, a csendes ellendrukkereket, stb. 

Focializmus, amelyben "... akkor is mi győzünk, ha csak öngólt rúgunk". 

Jó ez a rap, figyelnem kell rá.

TIT FOR TAT 2

Akkor legyen újra fogoly-dilemma. Bevallom, mióta először találkoztam vele, izgat a „Tit For Tat” stratégia. Legfőképpen az, hogy mennyire tanulható illetve tanítható. Thomas és Killman konfliktuskezelési stílusokkal kapcsolatos kutatásai azt üzenik, hogy az emberek a konfliktusokban nem feltétlenül a helyzethez legjobban illeszkedő stratégiát választják. Hajlamosak vagyunk „kedvenc” stratégiát alkalmazni, azt, amiben a legnagyobb rutinunk van, ami legközelebb áll a szívünkhöz. Vagyis a szívünk visz el minket valamilyen irányba, ahelyett, hogy racionálisan gondolnánk végig, mit is lehetne és mit kellene tenni. Az első „Tit For Tat” bejegyzésemre azt írta Eszter, hogy emlékei szerint ő egy versenyszellemű csoportban volt a „börtönös” játék alatt, de „azóta verseny ide vagy oda, az első opció hogy van e lehetőség együtt többre vinni”. Ezek szerint Eszterre hatott a játékban szerzett tapasztalat, s talán nem is elsősorban az a fontos, hogy a versengés előtt érdemes megnézni, hogy van e esélye és lehetősége az együttműködésnek, hanem az, hogy ami egy konfliktushelyzetben a szívünkből jön, az nem feltétlenül a legjobb megoldás.

Még egyszer tömören, mi is a Tit For Tat lényege: azokban a konfliktushelyzetekben, amelyekben nem létezik egyetlen játékosnak sem olyan stratégiája, amely stratégia a többiek stratégiájától függetlenül győzelemhez vezetne, első lépésként érdemes bizalommal lenni a többi résztvevőhöz és azt tenni, ami jó a konfliktus minden résztvevőjének. Vagyis érdemes feltételezni, hogy ők is ugyanezt fogják tenni. (Nem mennék bele a játékelmélet mélységeibe, de megjegyzem, hogy ezt az itt leírt játékot a játékelmélet nem zérus összegű játéknak nevezi, megkülönböztetve a zérus összegű játékoktól, amelyekben létezik olyan stratégia, amely a többi résztvevő startégiájától függetlenül is győzelemhez vezet.) Második lépésként a Tit For Tat stratégia azt teszi, amit az ellenfél az előző lépésben tett, s ezt a második lépést ismétli ettől kezdve. A gyakorlatban azonban a Tit For Tat stratégia alkalmazása során is előfordulhat, hogy valamilyen ok miatt visszatérünk az első lépéshez (pl a konfliktus szereplői létrehoznak egy erre vonatkozó megállapodást), de a stratégia ilyenkor sem változik. A Tit For Tat stratégia eredményességét matematikai apparátussal még sohasem bizonyították, de Robert Axelrod híres „programversenye” (amelynek során előre megírt számítógépes algoritmusokat, vagyis programokat vetettek össze egy ismételt, iteratív fogolydilemma helyzetben) a gyakorlatban igazolta, hogy ez a legeredményesebb stratégia ilyen szituációkban.

A nem zérus összegű játékok kapcsán említem meg, hogy John Forbes Nash  (matematikusként) azért kapott Nobel díjat, mert felfedezte a róla elnevezett egyensúlyt, ami azt jelenti, hogy az emlegetett nem zérus összegű játékoknak van olyan pontja, ahol ha a többi játékos egyike sem változtat az aktuális stratégiáján, akkor az adott játékosnak sem érdemes változtatnia, mert nem járna jobban a változtatással. (Hogy miért közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazták Nash felfedezését, azt két okkal is magyarázhatjuk: az egyik, hogy matematikai Nobel-díj nem létezik, a másik, hogy Nash felfedezése alapjaiban kérdőjelezte meg a kapitalizmus alaptételét, miszerint a társadalom érdeke csak akkor érvényesül, ha minden helyzetben hagyja érvényesülni az egyéni érdekeket. Ez azonban, mint jól látható a fogolydilemma helyzetekben, nem mindig és nem feltétel nélkül igaz. A fogolydilemma helyzet azonban nem kitaláció, napjaink legégetőbb dilemmája, a klímaváltozás, az ipari és mezőgazdasági szereplők révén éppen egy fogolydilemma helyzettel írható le legpontosabban.)

A Tit For Tat Axelrod-nak köszönheti hírét (bár az algoritmust a kanadai illetőségű Anatol Rapoport alkotta), aki úgy gondolta, hogy a fogolydilemma megoldására kialakított algoritmusok vizsgálata alkalmas lehet a konfliktusbeli emberi viselkedés elemzésére.

Számomra a TFT (Tit For Tat) mindig is azért volt vonzó, mert a természetüknél fogva együttműködők számára is hatékony eszközt biztosít a mindenáron versengők ellen.

A fogolydilemma tanórai szimulációja során (és szervezetfejlesztő tréningeken is) többször találkoztam egy olyan jelenséggel, ami azóta sem hagy nyugodni.  Már a TFT-ről szóló előző bejegyzésben is írtam arról, hogy a megállapodások be nem tartásának számos oka lehet. De van e logikus magyarázat arra, ha a csalást (most szándékosan fogalmazom így a megállapodás be nem tartását) valaki nem akarja megtorolni, miközben a TFT éppen ebben látja a lehetőséget a játék menetének befolyásolására. A „csalók”, vagyis a megállapodást felrugók felelősségét a gyakorlatot követő megbeszélés során mindig felvetette valaki, de ritkán fordult elő, hogy azok felelősségét is vizsgálni akarta volna a csoport, akik nem éltek a TFT által kínált visszaütés lehetőségével. Engem azonban mindig izgatott, hogy van e felelősségük a megállapodás felrúgását eltűrőknek a végeredmény alakulásában, esetleg akár abban, hogy a „csalók” milyen konklúzióval zárták a fogolydilemma gyakorlat végső kimenetelét.

Ez a végső kimenetel háromféle volt: (1) vagy létrejött az együttműködés és fenn is maradt (sajnos ez volt a legritkább), (2) vagy létrejött az együttműködés, de a megállapodást hosszabb távon felrúgták és a csoport így együtt hatalmas veszteséget szenvedett. Ilyenkor jellemző volt, hogy a játék megbeszélése során tettek kísérleteket arra, hogy kibogozzák az eleve értelmetlen „ki győzött?” kérdést (hiszen mindenki veszített, vagyis legfeljebb arról lehetett volna vita, hogy ki veszített kevesebbet), (3) végül a harmadik variáció volt, amikor a megállapodás felrugói élvezhették „galádságuk” eredményét és jóval hamarabb szabadultak, mint a megállapodást mindenáron betartó társaik. Győztesnek gondolták magukat, és nem ritkán meg is lepődtek a felháborodáson, amit magatartásuk kiváltott.

Ez utóbbi (3) az, ami elgondolkodtat. Trénerként, tanárként természetesen mindig meg kellett védenem a megállapodás felrugóit, hiszen mégis csak én hoztam létre a helyzetet, amelyben ők csak kipróbáltak egy lehetséges magatartásformát, ami ráadásul valamennyi résztvevő számára tanulságként szolgált. A csoportok szinte mindig erről akartak beszélni, a „csalókat” támadták, néha rendkívül indulatosan. (Egy alkalommal egy szervezetfejlesztő tréningen a megállapodást felrugó csapat egyik tagja zokogásban tört ki, mert ő – sikertelenül – mindenáron el akarta érni, hogy a csapata tartsa magát a megállapodáshoz, s a megbeszélés során a többiek fenyegetően léptek fel ezzel a csapattal szemben.). A szabályszegés „áldozatai” sok esetben meglepődtek azon, hogy nem csak a mindenáron-győzni-akarás, hanem sokféle más oka is lehet egy egyezség be nem tartásának.

Aki soha nem vett részt hasonló játékban, azt gondolhatná, hogy az első változat (1) unalmas és érdektelen. Mindenki „jó gyerekként” viselkedik és ennek élvezik a jutalmát.  Pedig tanulságként az nem semmi, ha valaki többszáz szabad évet nyer. És azért mindig kiderült, hogy bizalmat szavazni a többieknek nem egyszerű. Kétségek között vergődni és várni a partnerek döntését, aztán boldogan konstatálni, hogy jól döntöttünk, maradandó élmény.

Azokban az esetekben (2), amikor a megállapodás felrúgása oda vezetett, hogy végül mindenki veszített és évtizedekkel tovább maradtak a börtönben a rabok, mint amennyi az eredeti (egyébként ismeretlen) büntetésük volt, nem kellett túl sokat magyarázni. Ilyenkor a megállapodás felrúgása azt eredményezte, hogy a következő fordulókban már a többi csoport (cella) sem tartotta be az egyezséget. Joggal értékelték úgy a helyzetet, hogy a be nem tartott megállapodás nem kötelez semmire. Mindenki gyorsan megértette, hogy a „csalók” azt kapták, amit megérdemeltek és ráadásul viselniük kellett a többiek megvetését is, mert azok is börtönben maradtak, akik csak akkor változtattak magatartásukon, amikor látták, hogy vannak akik elárulják őket. (Hallottam párszor, „többet szóba sem állok veled”, s ez nem mindig tűnt tréfás megjegyzésnek.) Esély keletkezett arra, hogy máskor, hasonló helyzetekben, a szabályszegőknek eszébe fog jutni viselkedésük következménye és talán módosítják magatartásukat. Kizárólag ez a stratégia (ti. a Tit For Tat alkalmazása) vezetett oda néhány esetben, hogy a csoportok megpróbáltak újra megállapodást kötni, ami azért lássuk be: nem túl reményteli feladat, hiszen aki már egyszer nem tartotta be a „szerződés” formában közösen alkotott szabályt, az miért tenné legközelebb? Más kérdés, hogy a (2) helyzet esetében sem volt ritka, hogy a több-száz éves plusz büntetés ellenére a csoportok megpróbálták megállapítani, hogy ki a győztes, vagyis melyik cella vagy csapat büntetése nőtt a legkisebb mértékben, s ebben nem nagyon zavarta őket, hogy mindenki az életfogytiglan sokszorosát tudhatta magáénak. Hiába, egy vérbeli versengőnek nem feltétlenül a részvétel, sokszor inkább a győzelem a fontos 😊

A harmadik eset (3) azonban azzal a veszéllyel járt, hogy a „győztesek” konstatálják, hogy mindig akad egy „balek” (ezt nem én mondom, sokszor, sokan használták ezt a jelzőt), aki miatt érdemes ezzel próbálkozni. A győztesek végképp nem vevők a „mi lett volna, ha” típusú érvekre. Nem akarják végig gondolni, hogy a „balekok” is mondhattak volna nemet arra a megállapodásra, amit egy (vagy több) csapat már felrúgott. Azok, akik nem a TFT szerint jártak el, mindig nagyon hasonlóan érveltek: az erkölcsi felsőbbség magaslatáról néztek le a gaz csalókra.  Többnyire azt fogalmazták meg, hogy nekik megérte megmutatni a helyes utat. Pedig, ha valaki nem mutatott utat, és akaratlanul is sokat tett azért, hogy a „gaz csalók” (én ma sem ezt gondolom róluk, de a „balekok” szinte mindig így vélekedtek) a való életben is hasonlóan viselkedjenek, az éppen ők voltak.

Most kezdhetném példaként emlegetni a szülőket, akik szemet hunynak csemetéjük társadalmi szabályokat felrúgó magatartása felett; vagy a szervezetben betyárbecsületből hallgató  munkatársakat, akik szó nélkül hagyják kollégájuk balesetvédelmi szabályokat felrúgó magatartását, és nem gondolják, hogy bármilyen felelősséggel tartoznak kollégájukért, aki pár perccel később balesetet szenved; az utcán fejét elfordító járókelőt, aki látja, hogy éppen kirabolnak valakit, de nem szól; és a többi, erkölcsi magasságból letekintő moralistát, de nem teszem, mert mindenki tud számtalan példát. Csakhogy mindenki tud mentséget is erre a szemléletre: nem az én dolgom, minek avatkozzak bele más ügyeibe, nekem meg kell védenem a sajátjaimat, stb. Pedig ez a szemlélet közvetlenül járul hozzá a szabályszegő magatartás megerősödéséhez. Közlekedési szakértőtől hallottam egyszer, hogy a szabálytalan autósok általában nem az első előzésbe halnak bele.

A magyar kultúra nem szabálykövető. Nyilván a XX.századi történelmünk is hozzájárul ehhez, de tény, hogy itthon ügyességnek számít az adó elkerülése (tömörebben: adócsalás) inkább vagyunk szolidárisak a bliccelővel, mint a meglopott céggel, és, ha már korábban ezt a példát említettem, inkább fogadjuk el a balesetet előidéző, munkavédelmi szabályt megszegő kolléga tettét, mint a biztosító reakcióját („csalnak azok is biztos eleget”). Persze világos, hogy a szervezetet terheli az ellenőrzés felelőssége, de attól még egy baleset baleset marad, az összes következményével.

Dolgoztam szervezetfejlesztő tanácsadóként egy amerikai tulajdonú, vállalatnál, ahol rengeteg veszélyforrás volt. Veszélyes gépek, veszélyes anyagok. Mégis, az egyetlen üzemi balesetet évek alatt, egy lábfejre ejtett hamutartó okozta. Talán már nem is kell mondanom, hogy itt a tréningek arról is szóltak, hogy „te is felelős vagy, ha nem teszed szóvá a hibákat”. Nem felejtem el a kollégák arckifejezését, amikor látható élvezettel szóltak rám, ha elfelejtettem felvenni a védőszemüveget, amikor átmentem a gyártó csarnokon.

Apropó: kudarc

Néha bekukkantok a markmyprofessor oldalra hogy felidézzem az időt, amikor még élő órákat tartottam az egyetemen. A hallgatók által nekem adott érdemjegyek átlaga 4,78, talán nem olyan rossz, hogy ne férne bele az alábbi bejegyzés, amit egy hallgató, feltehetőleg később visszaemlékezve az órámra, véleményként ír:

üzleti kommunikáció

Anno távon tanított, először elég szimpinek tűnt, aztán eljött egy csónakos-szigetes játékkal, amiről kérte, hogy vitázzunk. Az egyik pasi közölte, hogy az egész szituban a nő minden galádságnak a forrása, persze nem ilyen finom stílusban, nos ezt könnyedén ráhagyta. Majd mikor mi nők elmondtuk a véleményünket erről a himsoviniszta hozzáállásról engem konkrétan leteremtett, hogy nem európai kultúrember módjára viselkedem. Vicc, hogy szerinte a gyűlöletkeltő kommunikáció inkább elfogadható.

Ha valaki most azt hiszi, hogy az a kudarc, hogy a hallgató, aki nevezetesen hölgy, 1,8-es átlaggal értékelte tanári munkámat, akkor téved. Aki figyelmesen olvassa a sorokat, annak a szövegből kiderül, hogy mi a kudarc. Valóban volt egy elég provokatív, de némiképpen mégis humoros történet, amit arra használtam, hogy vitát indukáljak, és azon keresztül mutassam be az aktív hallgatás, az értő figyelem, a visszatükrözés technikáit. Nos az a kudarc, hogy a hölgy esetében ez totális félreértést okozott. A szövegből világosan kiolvasható, hogy a véleményét kifejtő férfi kolléga nem a hallgató társairól mondott véleményt, hanem a történet egyik, a legfontosabb, és nevezetesen nő szereplőjéről. A markmyprofessoron megnyilvánult hallgató viszont a csoporttársát minősítette. S mivel éppen azt akartam bemutatni, hogy az értő figyelemmel adott visszatükrözés, az aktív hallgatás, mennyire nem egyeztethető össze a kommunikációs partner minősítésével, hát azt érzem kudarcnak, hogy ez az üzenet nem jutott el a címzetthez. Úgy tűnik később sem, utólag sem.

Kicsit elszomorít, hogy ez az utolsó bejegyzés a nevemhez. És rosszul emlékszik, szigetről szó sem volt. Az "európai kultúrember" meg, gyanítom, a saját következtetése. Egyébként meg az egész bejegyzés kínos, igazi öngól. Csakhogy ettől függetlenül, az én kudarcom. ( http://www.markmyprofessor.com/tanar/adatlap/2099.html)

TIT FOR TAT?

Nemrég megkeresett egy volt tanítványom, akit még a Budapesti Gazdasági Főiskolán tanítottam 1999-ben. (Mellékesen jegyzem meg, hogy soha nem váltottam felsőoktatási intézményt, egy helyen tanítok 45 éve, s ennek ellenére ez a harmadik intézmény, ahova tartozom 😊, remélem még sokáig.) Azt most nem részletezem, hogy milyen jól esik, amikor ilyen régi hallgató keres meg (szerencsére csak én öregszem, a hallgatók nem), aki ráadásul nem csak rám emlékszik, de még arra is, amiről az egyik órán szó volt. Valószínűleg ő adta az utolsó lökést ahhoz, hogy nekiálljak blogot írni, köszönöm Barbara!

Az üzleti kommunikáció órákon nem csak a kommunikációról volt szó, de az emberi kapcsolatok alapvető kérdései is szóba kerültek. Akkoriban erős volt az a meggyőződésem, hogy Magyarország nem egy együttműködő ország, az állampolgárokra nem igazán jellemző az együttműködés. (Ahogy ma elnézem, nem sokat változott a helyzet, kicsit talán romlott.) Ez volt a megfontolás amögött, hogy  minden kurzusban sor került a híres „fogoly-dilemma” alapján kialakított tréning gyakorlat lebonyolítására. (Barbara kérdése is arra vonatkozott, hogy a fogoly-dilemma gyakorlat miért nem elegendő ahhoz, hogy mindenkit rávegyen az együttműködésre.)

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy egy pénzügyi és számviteli tárgyakat oktató karon mennyire „test-idegen” volt a szociálpszichológiai kitekintést is nyújtó tantárgy, amit éppen emiatt csak előadás formájában lehetett oktatni (heti egy előadás/90 perc), a teljes első évfolyamnak (emlékeim szerint kb 3-400 hallgatónak), egyszerre. Az akkoriban elkészült, többszáz fő befogadására alkalmas, új előadóterem a maga számtalan bejáratával, földszinti és emeleti nézőterével, „elrettentő terep” volt egy kiscsoportos tréningekhez szokott tanárnak, aki az előadásokat egészen másképp képzelte el, és valósította meg, mint azt korábban megszokták. Úgy is fogalmazhatunk: ez nem volt ideális keret egy interaktív órához, de mégis... Az oktatástechnikusok legnagyobb bánatára pl. a jól bevált tanári mikrofon mellett, egy másodikra, nevezzük hallgatói mikrofonnak, is szükség lett. Ezt a hallgatók adogatták egymásnak, mikor kinek volt éppen mondanivalója. (Az első sorokban ezért csak egészen „elvetemült” hallgatók ültek, mert ott szinte biztosan meg kellett szólalni az órán. Nem a szabályok, hanem a mondanivaló okán.)

A fogoly-dilemma gyakorlatot (általában x-y, vagy piros-kék gyakorlatként szokták alkalmazni tréningen) teljesen átdolgoztam a helyzethez illően, a bevezető szöveg a kb. így hangzott:

a mai alkalommal egy szimulációs gyakorlatot fogunk végrehajtani. A játék címe és célja: nyerj annyi szabad évet, amennyit csak bírsz! Képzeljétek el (45 éve tegeződök a hallgatóimmal, eleinte ez is megrökönyödést keltett kollégáim körében), hogy ti most valamennyien egy börtön foglyai vagytok. Különböző hosszúságú büntetést kaptatok, de hogy ki mennyit, az jelenleg kideríthetetlen, mert a börtönben a foglyokról tárolt adatok tűz martalékává váltak az éjszaka folyamán. A börtönigazgató (akit én fogok alakítani), egy végtelenül jó szándékú, de elég kiszámíthatatlan pasas. Most kicsit megrémült attól a helyzettől, hogy a foglyok esetleg örökre a nyakán maradnak, s ezért egy fura játékot agyalt ki, amelyben a foglyok lehetőséget kapnak arra, hogy esetleg hamarabb szabaduljanak. Először is négy cellába csoportosítjuk a foglyokat, akik most nyomuljanak a terem négy sarkába. A börtön lakói csak cellán belül kommunikálhatnak egymással, a cellák között minden kommunikáció tilos. (Ezt a szabályt csak jobb évfolyamok próbálták megszegni, s ilyenkor mindig örült a szívem, mert előre vetítette az együttműködés esélyét. De ez sokszor így is csak remény maradt.) A négy cella lakói minden fordulóban egy döntést hoznak (vagyis a négy cella összesen négy döntést) és annak megfelelően egy y vagy egy x betűt írnak egy üzenő cédulára, amit nekem kell eljuttassanak. A négy cédula és a kivetített döntési táblázat segítségével, minden fordulóban kiszámíthatja minden cella, hogy lakói az adott fordulóban növelték vagy csökkentették a börtönben töltendő évek számát. (A táblázatban szereplő negatív értékek értelemszerűen csökkentik, a pozitívak növelik a börtönben töltendő évek számát.)S mert az igazgató jószándékú ugyan, de nem hülye. ezért a büntetés csökkentésének van kockázata, ha a rabok éppen olyan döntést hoznak, nőhet is a büntetés mértéke.

FORDULÓ EREDMÉNYE	X	Y
4X	+1
3X 1Y	-1	+3
2X 2Y	-2	+2
1X 3Y	-3	+1
4Y		-1

Az egyes fordulók előtt a börtön igazgatója bejelentheti a büntetési tételek szorzószámát, ami csak pozitív egész szám lehet, vagyis a táblázat szerkezete a játék során soha nem fog megváltozni. Ilyenkor minden pozitív és negatív számot meg kell szorozni a szorzószámmal. A börtön igazgatója játékos kedvű, de szavatartó ember. Nos, akkor következik az első forduló!

Csak azok a hallgatók nem voltak megrökönyödve, akik valahonnan már ismerték a fogoly-dilemmát, a többiek általában értetlenül néztek, és vártak valamilyen kérdést. Mindenkit megnyugtattam, hogy ha most nem is értik miről van szó, az első forduló után biztosan meg fogják érteni. Az első forduló négy üzenő cédulájának begyűjtése után a táblázat segítségével magyaráztam el, hogy azok akik az adott fordulóban x-t írtak, növelték vagy csökkentették a büntetésüket, majd ugyanez következett az y-ra is. Azt soha nem tártuk fel, hogy melyik cella írt x-t és melyik y-t az adott fordulóban, legalábbis nyilvánosan, a négy cella teljes „lakossága” előtt soha. (Az sem hangzott el ugyanakkor, hogy erről nem szabad beszélni.) Általában hamar kialakult a várható 4x, hiszen megállapodás hiányában kicsi esélye volt annak, hogy az együttműködési szándék legyőzze a jogos félelmet a veszteségtől. Mert a 4x értelemszerűen a veszteség minimalizálás stratégiája.

Ilyenkor, mint börtönigazgató, felajánlottam, hogy a cellák egy-egy küldöttje egy udvari séta alkalmából pár percre találkozzon és tetszőleges megbeszélést folytasson egymással. A megbeszélés azonban csak akkor jöhetett létre, ha minden cella hajlandó volt képviseltetni magát. Meglepő volt látni, hogy milyen gyakran fordult elő a tárgyalás megtagadása, bár utólag mindenki belátta, hogy ennek semmi értelme nem volt.

Ha létrejött a találkozás, az az esetek nagy részében megállapodáshoz vezetett. Jó volt látni a titokzatoskodó arcokat, amik azt jelezték, hogy összefogtak a börtönigazgató ellen és kiüríteni szándékoznak a börtönt. Nem kérem, hogy tippelj, hány esetben fordult elő, hogy ez valóban bekövetkezett. De megnyugtatlak, azért előfordult. Az évfolyamok többségében azonban nem ez lett a végeredmény. A megállapodást követő fordulóban sokszor volt 4y (ami azt jelentette, hogy mindenki hamarabb szabadul a börtönből), de nem ritkán már a következő fordulóban megjelent az x is. Vagyis akadt olyan cella, amelyik nem tartotta be a megállapodást. Ha jó volt az évfolyam, akkor hamar kialakult újra a 4x. Ez ugyanis azt jelentette, hogy nem hajlandók szó nélkül tűrni, hogy valaki becsapja őket. Axelrod-tól tudjuk, hogy az ilyen, un. több lépéses, iterációs fogoly-dilemma játékok esetén a Rapoport által kidolgoztt Tit for Tat stratégia az ideális. A Tit for Tat egy végtelenül egyszerű stratégia: első lépésben együttműködik, vagyis azt lépi, ami minden érintett félnek a legjobb, a második lépésben pedig azt teszi, amit az ellenfél tett az előző lépésben. Talán nem meglepő, hogy mennyire összecseng ezzel: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény ...” (Máté 7: 12). Vagy ellentétes fogalmazásban a buddhizmus szerint: “…azt az állapotot, amely nem tetsző, vagy (nem) gyönyörködtető a számomra, hogyan bocsáthatnám egy másik emberre?” (Nepál, Kr.e. 7. sz., Samyutta Nikaya v. 353.).

Milyen okok vezethetnek oda, hogy valaki ne tartson be egy megállapodást? Nem vállalkozom arra, hogy minden lehetséges okot bemutassak, de a legfontosabbakat megpróbálom áttekinteni. S a legfontosabbak között is a legfontosabb a bizalom hiánya. Ha a bizalomhiány megjelenik a gyakorlatban, akkor a megállapodás betartásának nincs esélye.  Mindegy, hogy egy csoport nem bízik egyetlen másikban vagy senki nem bízik senkiben, az eredmény ugyanaz. Sőt, az is elég a megállapodás megszegéséhez, ha valamelyik csoport azt gondolja, hogy a többi csoport (vagy a többiek közül az egyik) nem bízik őbennük. Vagyis aki úgy érzi, hogy nem bíznak benne, az ugyanazt fogja tenni, amit azok tesznek, akik nem bíznak a többiekben. A bizalomnak tehát teljesnek kell lenni ahhoz, hogy a megállapodást betartsa valaki. De elég e a bizalom? Semmiképpen. Sőt, ha valaki mindenáron le akarja győzni a többieket (ebben a játékban ez azt jelenti, hogy előbb szabadulhat, mint a többiek), és bízhat abban, hogy lesz olyan, aki betartja a megállapodást, az éppen arra ösztönzi, hogy szegje meg a megállapodást. A bizalmatlanságnak is sokféle oka lehet, eredhet a csoporton belüli hangadó(k) személyiségéből, személyes tapasztalatokból, előítéletekből. A leggyakrabban mégis egy egyszerű, prózai okkal találkoztam: a résztvevők nem voltak hajlandók elmondani a többieknek, a lezajlott fordulók eredményét, pontosabban az eredmény rájuk gyakorolt hatását. Tehát a veszített és/vagy nyert szabad éveket. Ez pedig önmagában is bizalmatlanságot eredményezett, függetlenül attól, hogy mi volt az oka. Hiába kaptak a tárgyalók olyan instrukciót, hogy bármiről tárgyalhatnak, bármilyen információt megoszthatnak egymással, sokszor tagadták meg a korábbi fordulók nyereségének vagy veszteségének bemutatását. Nem egyszer voltam (véletlen) fültanúja annak, hogy a résztvevők megpróbálták értelmezni a játék címét, de sikertelenül. Gyakori volt, hogy a „nyerj, amennyit csak bírsz” mondatot úgy értelmezték, hogy nyerj többet, mint a másik. Pedig erről szó sem volt. Ha viszont valakiről kiderült, hogy eredetileg, még a tárgyalások előtt versenynek értelmezte a gyakorlatot, arról a többiek nem mindig hitték el, hogy megváltoztatta ezt az értelmezést, különösen, ha titkolta a nyereséget vagy veszteséget.

Ha a résztvevők nem tisztázták a gyakorlat célját, vagyis nem volt közös helyzetértelmezésük, az akkor is akadálya lehetett a megállapodás betartásának, ha egyébként utólag kiderült, hogy egyformán értelmezték a gyakorlatot. Ilyemkor egyszerűen nem lehettek biztosak abban, amiről nem beszéltek. A megállapodások gyakran hiányosak voltak, nem tartalmazták a megállapodás hatályát (hány fordulóra érvényes a megállapodás), de legfőképpen nem tartalmaztak semmiféle kitételt arra az esetre, ha valaki nem tartja be az egyezséget. Ez utóbbira jó megoldás lehetett volna, ha pl. előre leszögezik, hogy a megállapodás felrúgása esetén a következő fordulóban mindenki x-t ír.

Ezen a ponton visszatérek Barbara kérdésére: mindenki megtanulja e a játék során, hogy hatékonyabb az együttműködés (nyilván az ilyenfajta, fogoly-dilemma típusú helyzetekben), mint a versengés? Az szép lenne, de szó sincs róla. Mert nem vagyunk egyformák, mert nem értelmezünk azonosan minden helyzetet, mert nem mindig ismerjük fel azokat a helyzeteket, amelyekben az együttműködés hatékonyabb, mint a versengés, mert a tapasztalataink sokkal gyakrabban szólnak a versengés, mint az együttműködés fontosságáról. A tanulásnak mégis fontos szerepe van. Meggyőződésem, hogy nem Barbara az egyetlen, akinek fejében megmaradt a fogoly-dilemma, illetve az abból levont következtetés.

Van, aki arra emlékszik, hogy minden megállapodás oda vezet, hogy a végén valaki felrúgja, van, aki azt rögzíti, hogy az együttműködés hozza a legtöbb nyereséget, van, aki szerint az élet egyetlen nagy verseny, ahol mindig le kell győzni másokat, s van, akiben az marad meg, hogy nem lehet megbízni senkiben sem. És persze ez még nem minden.

A kérdés mindig az, hogy egy adott helyzetben a szív vagy az ész fog győzni. Az ész mindig azt diktálja, hogy a fogolydilemma helyzetekben az együttműködés hozza a legjobb eredményt. A szív azonban mindenkinek mást diktálhat, a versengőknek azt, hogy a legjobb dolog a győzelem mások felett, az együttműködőknek azt, hogy nincs csodálatosabb dolog, mint másokkal közösen sikert aratni. A versengők hajlamosak lesznek azt gondolni, hogy úgysem fogja mindenki betartani a megállapodást, az együttműködők pedig sokszor azért fognak csalódni, mert bíznak abban, hogy mindenki belátja az együttműködés „szépségét”.

És akkor még alig beszéltünk a bizalom lényegéről, a mindennapi fogolydilemma helyzetekről, arról, hogy lehet-e az együttműködés káros, sőt társadalmilag veszélyes, és így tovább.

De ezekről talán majd máskor.

Döntő érv

Szombat délelőtt. Cseng a mobilom, budapesti hívószám. Naná, hogy eladni akar. Célkeresztben a szívem: ön régi, hűséges ügyfelünk ... Nem igazán hiteles, évekkel ezelőtt, egyyszer vettem valamit. Mondom neki, nézze kedves, én most biztosan nem fogok vásárolni, de ha ez fontos magának, szívesen végig hallgatom. (Mindig tanul az ember, hátha most is, ebből is. Vagy ő, vagy én. Esetleg mindketten.) Sorolja a kínálatot, mint régi ügyfél, csak önnek kidolgozott ajánlat,stb. Mondom, hogy előre szóltam, nem vásárolok. Jó, de még van egy érve, a legfontosabb. Akkor ennek kéne az eszemre hatni? A cég olyan biztosítást kötött, aminek következtében hibás szállítás (törött, sérült termék) esetén, a biztosítás alapján, azonnal kicserélik a terméket. Hallgatok, próbálom megemészteni, hogy ennyire hülyének néznek. Kibújik belőlem a tanár: ugye ha hibásan jutott el a termék a vevőhöz, azt eddig sem a vevővel fizettették meg? Bizonytalan válasz: gondolom. Kérdés: miért jó nekem, hogy önök kötöttek egy ilyen biztosítást? Pörög a válasz: mert azonnal, vita nélkül kicserélik a sérült terméket. Megint előbújik a tanár (csak nem hagyom bután meghalni szegényt). De eddig is ki kellett cserélni és eddig sem fizettethették meg a vevővel a cserét. Elbizonytalanodik, de neki azt mondták ... Magát becsapják, mondom. Maga meg emiatt engem akar becsapni ... De nem, ő csak azt mondja ... Töprengek: ha ez volt a legfőbb érv, mit nem vettem észre a többiben? Még szerencse, hogy nem is akartam vásárolni.

Időjárás

Bekapcsolom a laptopom, a kezdő képernyőn egy üzenet: indítsa a napot időjárással. 72 évesen, bottal a kezemben, szeretnék már egy napot az időjárás nélkül indítani.

A politikaloda fogságában

„Történelmünk legveszedelmesebb pillanatait éljük.” Ezzel a címmel írt esszét Lányi András, író-filozófus a koronavírus utáni helyzetről (https://www.valaszonline.hu/2020/04/03/koronavirus-magyarorszag-lanyi-andras-essze/?fbclid=IwAR2aTIgtXlodiVfFEVr5eYxKtd0aMuGSyVVUfwNmUewHapem_g7w8Sd2Xi4). A III.részben előbb a Mohács utáni viszálykodásra utal, arra, hogy a magyar urak „az oroszlán fogai között is azt latolgatták, hogyan járhatnának jól egymás rovására az ország veszedelmén”. Aztán megdöbbentő megállapítást tesz: „A helyzet ma ismét polgárháborús: nincs olyan közös cél vagy meggyőződés, amely felülírná a pártfelekezetek egymás elleni gyűlöletét, nem számít se jog, se emberélet.” Nem ő az első, aki ezt a helyzetértelmezést adja, s valószínűleg nem is az utolsó. Ha most azt a kérdést tennénk fel a „pártfelekezeteknek”, hogy ki az oka a létrejött helyzetnek, nyilvánvalóan mindenki a másikat okolná. Ha a pártok vezetői így látják, az még valamennyire érthető, mert legtöbbször saját hibáikat kellene megvallani, mulasztásaikat belátni, de a pártok szavazói miért nem veszik észre saját választottjaik hibáit, tévedéseit? Miért látják saját választott pártjuk vezetőinek és tagjainak szinte minden megnyilvánulását pozitívan? Hogy ez mennyire nem racionális, azt talán nem kell ecsetelni, hiszen a hibák kijavításával minden párt csak erősödhetne. Azt a jelenséget nevezem politikalodának, ami azzal jár, hogy a pártot választók óriási többsége foglyává válik saját döntésének, és esze helyett csak a szívére hallgat. Esze megmutatná, hogy mi romlott el, mit tettek vagy mit nem tettek választottjai, ami helytelen, amivel valójában kárt okoztak, de szíve diktál, s ennek hatására szeme és füle becsukódik minden olyan hírre, információra, ami arról szólhatna, hogy esetleg nem jól döntött, amikor választott. A politikalodában persze az is gyakori, hogy nem figyelmen kívül hagyjuk a negatív jelzéseket, hanem pozitív értelmezést adunk nekik. Vagyis úgy transzformáljuk őket, hogy igazolják eredeti választásunkat. (Így lesz a csalást elkövető parlamenti képviselőből önfeláldozó lokálpatrióta , vagy egy ellenzéki polgármester hibás mondatát elemző ellenzéki újságíróból szándékosan félre-magyarázó ellenfél.) A politikaloda fogságában látjuk „sajátjainkat” hibátlannak, jónak, tisztességesnek, stb. vagyis jellemzően pozitívnak, s ruházzuk fel az ellenfeleket minden lehetséges negatív tulajdonsággal. Nem igazán örömhír, hogy a politikaloda nem csak a politika színterén működik. Munkahelyen, családban, párkapcsolatban is megjelenhet. A facebookon és különféle médiákban zajló politikai viták estében látványosan azonosítható a politikaloda jelensége. Minél nyilvánvalóbbá tette valamelyik hozzászóló a saját politikai választását, annál inkább foglyává válik a helyzetnek. Ha már a vita elején elárulja magáról valaki, hogy melyik oldalhoz tartozik, akkor a későbbiekben egyre kevésbé ad lehetőséget önmagának az érvek és ellenérvek racionális megfontolására. Fogoly lesz, önmaga döntésének foglya. Bezáródik a politikalodába. Ha bárki úgy gondolja, hogy a politikaloda jelensége mögött a Leon Festinger által 1957-ben megfogalmazott „kognitív disszonancia” áll, akkor nem téved. Azt mondja Lányi, „A polgárháborúnak csak úgy lehet véget vetni, ha véget vetünk neki. Ezt bárki bármikor elkezdheti: ne üss vissza!” De együttműködés hiányában megengedhetjük-e magunknak a vissza-nem-ütést? És ha visszaütünk létrejöhet-e az együttműködés? Szóval a kérdés valójában az, hogy egyszer véget lehet-e vetni a „polgárháborúnak”?

Prológus

Abban a meggyőződésben válogatom régebbi írásaimat és írom az új bejegyzéseket, hogy az ember cselekvéseit, döntéseit, eltérő arányban, de minden esetben a szív és az ész, az érzelmek és a racionalitás határozza meg. A "Tanulmányok, cikkek, előadások" oldalra gyűjtöm össze a speciális célközönség (pl konferencia résztvevői) számára készült munkákat. Ez az oldal fokozatosan bővül, akit érdekelnek ezek az írások, időnként kukkantson bele. Az "apropó" címkével születő bejegyzéseket, mindennapi személyes élményeim indukálják. Ezekben Örömök és bosszúságok, kellemes és kellemetlen események, szakmai és általános nézőpontok jelennek meg, legalábbis szándékaim szerint. Néha-néha bele(m)ártom magam a politikába. Napi politikai hírekre vagy álhírekre szeretnék reagálni, elfogultan. Fontold meg, bosszantod e magadat ilyenek olvasásával. Ha úgy döntesz, hogy nem, akkor hagyd ki a "politikaloda"© címkével ellátott posztokat. (Nem benned van a hiba: ilyen szó nincs, de majd ...) "éveim_hordaléka" fogja jelezni, hogy vezetői-tréneri-tanári tapasztalataimat bányászom elő és próbálom megérteni. Hamarosan elkezdem.