Divat lett a kovászolt, otthon sütött kenyér. Szeretem, mert ízletes, mert együtt készítjük feleségemmel, mert napokig friss marad. Azt mondják, egészségesebb is, mint a bolti, ilyen-olyan adalékkal sütött kenyerek. Se pék nem vagyok, se orvos, s bevallom, nem is a biológiai-egészségi összefüggések inspiráltak, hogy írjak a kovászról. Szociológus vagyok, szociálpszichológiával foglalkozom, számomra a kovász több mint "anyag".
A történet rövid és egyszerű: kaptunk egy adag másfél éves kovászt.Feleségem unokahúga kezdte nevelni másfél évvel ezelőtt, s mi kaptunk belőle kb 12-13 dekát, úgy fél éve. Tapasztalatait is átadta, kaptunk kipróbált receptet részletes útmutatót. Azóta magunk neveljük, gondozzuk, s az eredménnyel néha eldicsekszünk. Már mi is adtunk belőle tovább, lányunk is csodaszép kenyeret sütött vele, s azóta ő is nevelget egy adagot.
Amikor mostanában kenyeret sütünk, abban mindig benne van Jutka keze és szíve is, s az a másfél év, ami alatt sokszor mondtam neki, hogy "túl macerás, túl sok odafigyelést igényel, mi mások vagyunk, nincs hozzá elég türelmünk". Aztán feleségem úgy döntött, mégis megpróbálja újra. (Egy ideig korábban is kísérletezett vele, de valószínűleg nem volt elég érett, mármint a kovász. Nem volt elég kiforrott a technológia, vagy ki tudja mi ok miatt, de nem voltunk elégedettek az eredménnyel.)
Azóta itthon sütjük a kenyeret. És most együtt csináljuk, a szemem előtt válik naponta láthatóvá, amit sok éves tréneri munkám során már sokszor megéltem: a múlt benne él a mában, mint a kovászban a tegnapi, tegnapelőtti, a másfél évvel ezelőtti nap. A kultúra nem azt hordozza, amit szeretnénk a múltunknak gondolni, hanem azt ami valóban megtörtént . Ha Jutka azalatt a másfél év alatt, amíg egyedül nevelte a kovászt, nem csinált volna semmit, vagy eltévesztette volna az arányokat, hiába mondaná ma azt, hogy ő bizony jól csinálta, ma nem tudnánk ilyen kenyereket sütni. Ha feleségem nem dönt úgy, hogy újra megpróbálja, ma bolti kenyeret ennénk. Ha mi magunk nem gondoskodunk megfelelően a kovászunkról, az bizony kimúlik. (Ha egyszer is megfeledkezünk róla, már ki kell engesztelni.)
A kovász, kicsiben, maga a kultúra. Megőrzi a múltat, változik, alakul. Ahogy öregszik egyre jobb lehet, egyre szebb kenyereket lehet vele sütni. Vagy szomorú véget is érhet.
Kenyér biztosan akkor is lenne. A kultúra nem szűnhet meg, legfeljebb átalakul.
Biztos ami biztos, azért készítünk szárított kovászt is. Azt mondják, száz év múlva is használható lesz. Részletes leírással együtt időkapszulába teszek majd egy adagot. Egészen optimistává tett a kovász.