TIT FOR TAT?

Nemrég megkeresett egy volt tanítványom, akit még a Budapesti Gazdasági Főiskolán tanítottam 1999-ben. (Mellékesen jegyzem meg, hogy soha nem váltottam felsőoktatási intézményt, egy helyen tanítok 45 éve, s ennek ellenére ez a harmadik intézmény, ahova tartozom 😊, remélem még sokáig.) Azt most nem részletezem, hogy milyen jól esik, amikor ilyen régi hallgató keres meg (szerencsére csak én öregszem, a hallgatók nem), aki ráadásul nem csak rám emlékszik, de még arra is, amiről az egyik órán szó volt. Valószínűleg ő adta az utolsó lökést ahhoz, hogy nekiálljak blogot írni, köszönöm Barbara!

Az üzleti kommunikáció órákon nem csak a kommunikációról volt szó, de az emberi kapcsolatok alapvető kérdései is szóba kerültek. Akkoriban erős volt az a meggyőződésem, hogy Magyarország nem egy együttműködő ország, az állampolgárokra nem igazán jellemző az együttműködés. (Ahogy ma elnézem, nem sokat változott a helyzet, kicsit talán romlott.) Ez volt a megfontolás amögött, hogy  minden kurzusban sor került a híres „fogoly-dilemma” alapján kialakított tréning gyakorlat lebonyolítására. (Barbara kérdése is arra vonatkozott, hogy a fogoly-dilemma gyakorlat miért nem elegendő ahhoz, hogy mindenkit rávegyen az együttműködésre.)

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy egy pénzügyi és számviteli tárgyakat oktató karon mennyire „test-idegen” volt a szociálpszichológiai kitekintést is nyújtó tantárgy, amit éppen emiatt csak előadás formájában lehetett oktatni (heti egy előadás/90 perc), a teljes első évfolyamnak (emlékeim szerint kb 3-400 hallgatónak), egyszerre. Az akkoriban elkészült, többszáz fő befogadására alkalmas, új előadóterem a maga számtalan bejáratával, földszinti és emeleti nézőterével, „elrettentő terep” volt egy kiscsoportos tréningekhez szokott tanárnak, aki az előadásokat egészen másképp képzelte el, és valósította meg, mint azt korábban megszokták. Úgy is fogalmazhatunk: ez nem volt ideális keret egy interaktív órához, de mégis... Az oktatástechnikusok legnagyobb bánatára pl. a jól bevált tanári mikrofon mellett, egy másodikra, nevezzük hallgatói mikrofonnak, is szükség lett. Ezt a hallgatók adogatták egymásnak, mikor kinek volt éppen mondanivalója. (Az első sorokban ezért csak egészen „elvetemült” hallgatók ültek, mert ott szinte biztosan meg kellett szólalni az órán. Nem a szabályok, hanem a mondanivaló okán.)

A fogoly-dilemma gyakorlatot (általában x-y, vagy piros-kék gyakorlatként szokták alkalmazni tréningen) teljesen átdolgoztam a helyzethez illően, a bevezető szöveg a kb. így hangzott:

a mai alkalommal egy szimulációs gyakorlatot fogunk végrehajtani. A játék címe és célja: nyerj annyi szabad évet, amennyit csak bírsz! Képzeljétek el (45 éve tegeződök a hallgatóimmal, eleinte ez is megrökönyödést keltett kollégáim körében), hogy ti most valamennyien egy börtön foglyai vagytok. Különböző hosszúságú büntetést kaptatok, de hogy ki mennyit, az jelenleg kideríthetetlen, mert a börtönben a foglyokról tárolt adatok tűz martalékává váltak az éjszaka folyamán. A börtönigazgató (akit én fogok alakítani), egy végtelenül jó szándékú, de elég kiszámíthatatlan pasas. Most kicsit megrémült attól a helyzettől, hogy a foglyok esetleg örökre a nyakán maradnak, s ezért egy fura játékot agyalt ki, amelyben a foglyok lehetőséget kapnak arra, hogy esetleg hamarabb szabaduljanak. Először is négy cellába csoportosítjuk a foglyokat, akik most nyomuljanak a terem négy sarkába. A börtön lakói csak cellán belül kommunikálhatnak egymással, a cellák között minden kommunikáció tilos. (Ezt a szabályt csak jobb évfolyamok próbálták megszegni, s ilyenkor mindig örült a szívem, mert előre vetítette az együttműködés esélyét. De ez sokszor így is csak remény maradt.) A négy cella lakói minden fordulóban egy döntést hoznak (vagyis a négy cella összesen négy döntést) és annak megfelelően egy y vagy egy x betűt írnak egy üzenő cédulára, amit nekem kell eljuttassanak. A négy cédula és a kivetített döntési táblázat segítségével, minden fordulóban kiszámíthatja minden cella, hogy lakói az adott fordulóban növelték vagy csökkentették a börtönben töltendő évek számát. (A táblázatban szereplő negatív értékek értelemszerűen csökkentik, a pozitívak növelik a börtönben töltendő évek számát.)S mert az igazgató jószándékú ugyan, de nem hülye. ezért a büntetés csökkentésének van kockázata, ha a rabok éppen olyan döntést hoznak, nőhet is a büntetés mértéke.

FORDULÓ EREDMÉNYE	X	Y
4X	+1
3X 1Y	-1	+3
2X 2Y	-2	+2
1X 3Y	-3	+1
4Y		-1

Az egyes fordulók előtt a börtön igazgatója bejelentheti a büntetési tételek szorzószámát, ami csak pozitív egész szám lehet, vagyis a táblázat szerkezete a játék során soha nem fog megváltozni. Ilyenkor minden pozitív és negatív számot meg kell szorozni a szorzószámmal. A börtön igazgatója játékos kedvű, de szavatartó ember. Nos, akkor következik az első forduló!

Csak azok a hallgatók nem voltak megrökönyödve, akik valahonnan már ismerték a fogoly-dilemmát, a többiek általában értetlenül néztek, és vártak valamilyen kérdést. Mindenkit megnyugtattam, hogy ha most nem is értik miről van szó, az első forduló után biztosan meg fogják érteni. Az első forduló négy üzenő cédulájának begyűjtése után a táblázat segítségével magyaráztam el, hogy azok akik az adott fordulóban x-t írtak, növelték vagy csökkentették a büntetésüket, majd ugyanez következett az y-ra is. Azt soha nem tártuk fel, hogy melyik cella írt x-t és melyik y-t az adott fordulóban, legalábbis nyilvánosan, a négy cella teljes „lakossága” előtt soha. (Az sem hangzott el ugyanakkor, hogy erről nem szabad beszélni.) Általában hamar kialakult a várható 4x, hiszen megállapodás hiányában kicsi esélye volt annak, hogy az együttműködési szándék legyőzze a jogos félelmet a veszteségtől. Mert a 4x értelemszerűen a veszteség minimalizálás stratégiája.

Ilyenkor, mint börtönigazgató, felajánlottam, hogy a cellák egy-egy küldöttje egy udvari séta alkalmából pár percre találkozzon és tetszőleges megbeszélést folytasson egymással. A megbeszélés azonban csak akkor jöhetett létre, ha minden cella hajlandó volt képviseltetni magát. Meglepő volt látni, hogy milyen gyakran fordult elő a tárgyalás megtagadása, bár utólag mindenki belátta, hogy ennek semmi értelme nem volt.

Ha létrejött a találkozás, az az esetek nagy részében megállapodáshoz vezetett. Jó volt látni a titokzatoskodó arcokat, amik azt jelezték, hogy összefogtak a börtönigazgató ellen és kiüríteni szándékoznak a börtönt. Nem kérem, hogy tippelj, hány esetben fordult elő, hogy ez valóban bekövetkezett. De megnyugtatlak, azért előfordult. Az évfolyamok többségében azonban nem ez lett a végeredmény. A megállapodást követő fordulóban sokszor volt 4y (ami azt jelentette, hogy mindenki hamarabb szabadul a börtönből), de nem ritkán már a következő fordulóban megjelent az x is. Vagyis akadt olyan cella, amelyik nem tartotta be a megállapodást. Ha jó volt az évfolyam, akkor hamar kialakult újra a 4x. Ez ugyanis azt jelentette, hogy nem hajlandók szó nélkül tűrni, hogy valaki becsapja őket. Axelrod-tól tudjuk, hogy az ilyen, un. több lépéses, iterációs fogoly-dilemma játékok esetén a Rapoport által kidolgoztt Tit for Tat stratégia az ideális. A Tit for Tat egy végtelenül egyszerű stratégia: első lépésben együttműködik, vagyis azt lépi, ami minden érintett félnek a legjobb, a második lépésben pedig azt teszi, amit az ellenfél tett az előző lépésben. Talán nem meglepő, hogy mennyire összecseng ezzel: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény ...” (Máté 7: 12). Vagy ellentétes fogalmazásban a buddhizmus szerint: “…azt az állapotot, amely nem tetsző, vagy (nem) gyönyörködtető a számomra, hogyan bocsáthatnám egy másik emberre?” (Nepál, Kr.e. 7. sz., Samyutta Nikaya v. 353.).

Milyen okok vezethetnek oda, hogy valaki ne tartson be egy megállapodást? Nem vállalkozom arra, hogy minden lehetséges okot bemutassak, de a legfontosabbakat megpróbálom áttekinteni. S a legfontosabbak között is a legfontosabb a bizalom hiánya. Ha a bizalomhiány megjelenik a gyakorlatban, akkor a megállapodás betartásának nincs esélye.  Mindegy, hogy egy csoport nem bízik egyetlen másikban vagy senki nem bízik senkiben, az eredmény ugyanaz. Sőt, az is elég a megállapodás megszegéséhez, ha valamelyik csoport azt gondolja, hogy a többi csoport (vagy a többiek közül az egyik) nem bízik őbennük. Vagyis aki úgy érzi, hogy nem bíznak benne, az ugyanazt fogja tenni, amit azok tesznek, akik nem bíznak a többiekben. A bizalomnak tehát teljesnek kell lenni ahhoz, hogy a megállapodást betartsa valaki. De elég e a bizalom? Semmiképpen. Sőt, ha valaki mindenáron le akarja győzni a többieket (ebben a játékban ez azt jelenti, hogy előbb szabadulhat, mint a többiek), és bízhat abban, hogy lesz olyan, aki betartja a megállapodást, az éppen arra ösztönzi, hogy szegje meg a megállapodást. A bizalmatlanságnak is sokféle oka lehet, eredhet a csoporton belüli hangadó(k) személyiségéből, személyes tapasztalatokból, előítéletekből. A leggyakrabban mégis egy egyszerű, prózai okkal találkoztam: a résztvevők nem voltak hajlandók elmondani a többieknek, a lezajlott fordulók eredményét, pontosabban az eredmény rájuk gyakorolt hatását. Tehát a veszített és/vagy nyert szabad éveket. Ez pedig önmagában is bizalmatlanságot eredményezett, függetlenül attól, hogy mi volt az oka. Hiába kaptak a tárgyalók olyan instrukciót, hogy bármiről tárgyalhatnak, bármilyen információt megoszthatnak egymással, sokszor tagadták meg a korábbi fordulók nyereségének vagy veszteségének bemutatását. Nem egyszer voltam (véletlen) fültanúja annak, hogy a résztvevők megpróbálták értelmezni a játék címét, de sikertelenül. Gyakori volt, hogy a „nyerj, amennyit csak bírsz” mondatot úgy értelmezték, hogy nyerj többet, mint a másik. Pedig erről szó sem volt. Ha viszont valakiről kiderült, hogy eredetileg, még a tárgyalások előtt versenynek értelmezte a gyakorlatot, arról a többiek nem mindig hitték el, hogy megváltoztatta ezt az értelmezést, különösen, ha titkolta a nyereséget vagy veszteséget.

Ha a résztvevők nem tisztázták a gyakorlat célját, vagyis nem volt közös helyzetértelmezésük, az akkor is akadálya lehetett a megállapodás betartásának, ha egyébként utólag kiderült, hogy egyformán értelmezték a gyakorlatot. Ilyemkor egyszerűen nem lehettek biztosak abban, amiről nem beszéltek. A megállapodások gyakran hiányosak voltak, nem tartalmazták a megállapodás hatályát (hány fordulóra érvényes a megállapodás), de legfőképpen nem tartalmaztak semmiféle kitételt arra az esetre, ha valaki nem tartja be az egyezséget. Ez utóbbira jó megoldás lehetett volna, ha pl. előre leszögezik, hogy a megállapodás felrúgása esetén a következő fordulóban mindenki x-t ír.

Ezen a ponton visszatérek Barbara kérdésére: mindenki megtanulja e a játék során, hogy hatékonyabb az együttműködés (nyilván az ilyenfajta, fogoly-dilemma típusú helyzetekben), mint a versengés? Az szép lenne, de szó sincs róla. Mert nem vagyunk egyformák, mert nem értelmezünk azonosan minden helyzetet, mert nem mindig ismerjük fel azokat a helyzeteket, amelyekben az együttműködés hatékonyabb, mint a versengés, mert a tapasztalataink sokkal gyakrabban szólnak a versengés, mint az együttműködés fontosságáról. A tanulásnak mégis fontos szerepe van. Meggyőződésem, hogy nem Barbara az egyetlen, akinek fejében megmaradt a fogoly-dilemma, illetve az abból levont következtetés.

Van, aki arra emlékszik, hogy minden megállapodás oda vezet, hogy a végén valaki felrúgja, van, aki azt rögzíti, hogy az együttműködés hozza a legtöbb nyereséget, van, aki szerint az élet egyetlen nagy verseny, ahol mindig le kell győzni másokat, s van, akiben az marad meg, hogy nem lehet megbízni senkiben sem. És persze ez még nem minden.

A kérdés mindig az, hogy egy adott helyzetben a szív vagy az ész fog győzni. Az ész mindig azt diktálja, hogy a fogolydilemma helyzetekben az együttműködés hozza a legjobb eredményt. A szív azonban mindenkinek mást diktálhat, a versengőknek azt, hogy a legjobb dolog a győzelem mások felett, az együttműködőknek azt, hogy nincs csodálatosabb dolog, mint másokkal közösen sikert aratni. A versengők hajlamosak lesznek azt gondolni, hogy úgysem fogja mindenki betartani a megállapodást, az együttműködők pedig sokszor azért fognak csalódni, mert bíznak abban, hogy mindenki belátja az együttműködés „szépségét”.

És akkor még alig beszéltünk a bizalom lényegéről, a mindennapi fogolydilemma helyzetekről, arról, hogy lehet-e az együttműködés káros, sőt társadalmilag veszélyes, és így tovább.

De ezekről talán majd máskor.