A politikaloda fogságában

„Történelmünk legveszedelmesebb pillanatait éljük.” Ezzel a címmel írt esszét Lányi András, író-filozófus a koronavírus utáni helyzetről (https://www.valaszonline.hu/2020/04/03/koronavirus-magyarorszag-lanyi-andras-essze/?fbclid=IwAR2aTIgtXlodiVfFEVr5eYxKtd0aMuGSyVVUfwNmUewHapem_g7w8Sd2Xi4). A III.részben előbb a Mohács utáni viszálykodásra utal, arra, hogy a magyar urak „az oroszlán fogai között is azt latolgatták, hogyan járhatnának jól egymás rovására az ország veszedelmén”. Aztán megdöbbentő megállapítást tesz: „A helyzet ma ismét polgárháborús: nincs olyan közös cél vagy meggyőződés, amely felülírná a pártfelekezetek egymás elleni gyűlöletét, nem számít se jog, se emberélet.” Nem ő az első, aki ezt a helyzetértelmezést adja, s valószínűleg nem is az utolsó. Ha most azt a kérdést tennénk fel a „pártfelekezeteknek”, hogy ki az oka a létrejött helyzetnek, nyilvánvalóan mindenki a másikat okolná. Ha a pártok vezetői így látják, az még valamennyire érthető, mert legtöbbször saját hibáikat kellene megvallani, mulasztásaikat belátni, de a pártok szavazói miért nem veszik észre saját választottjaik hibáit, tévedéseit? Miért látják saját választott pártjuk vezetőinek és tagjainak szinte minden megnyilvánulását pozitívan? Hogy ez mennyire nem racionális, azt talán nem kell ecsetelni, hiszen a hibák kijavításával minden párt csak erősödhetne. Azt a jelenséget nevezem politikalodának, ami azzal jár, hogy a pártot választók óriási többsége foglyává válik saját döntésének, és esze helyett csak a szívére hallgat. Esze megmutatná, hogy mi romlott el, mit tettek vagy mit nem tettek választottjai, ami helytelen, amivel valójában kárt okoztak, de szíve diktál, s ennek hatására szeme és füle becsukódik minden olyan hírre, információra, ami arról szólhatna, hogy esetleg nem jól döntött, amikor választott. A politikalodában persze az is gyakori, hogy nem figyelmen kívül hagyjuk a negatív jelzéseket, hanem pozitív értelmezést adunk nekik. Vagyis úgy transzformáljuk őket, hogy igazolják eredeti választásunkat. (Így lesz a csalást elkövető parlamenti képviselőből önfeláldozó lokálpatrióta , vagy egy ellenzéki polgármester hibás mondatát elemző ellenzéki újságíróból szándékosan félre-magyarázó ellenfél.) A politikaloda fogságában látjuk „sajátjainkat” hibátlannak, jónak, tisztességesnek, stb. vagyis jellemzően pozitívnak, s ruházzuk fel az ellenfeleket minden lehetséges negatív tulajdonsággal. Nem igazán örömhír, hogy a politikaloda nem csak a politika színterén működik. Munkahelyen, családban, párkapcsolatban is megjelenhet. A facebookon és különféle médiákban zajló politikai viták estében látványosan azonosítható a politikaloda jelensége. Minél nyilvánvalóbbá tette valamelyik hozzászóló a saját politikai választását, annál inkább foglyává válik a helyzetnek. Ha már a vita elején elárulja magáról valaki, hogy melyik oldalhoz tartozik, akkor a későbbiekben egyre kevésbé ad lehetőséget önmagának az érvek és ellenérvek racionális megfontolására. Fogoly lesz, önmaga döntésének foglya. Bezáródik a politikalodába. Ha bárki úgy gondolja, hogy a politikaloda jelensége mögött a Leon Festinger által 1957-ben megfogalmazott „kognitív disszonancia” áll, akkor nem téved. Azt mondja Lányi, „A polgárháborúnak csak úgy lehet véget vetni, ha véget vetünk neki. Ezt bárki bármikor elkezdheti: ne üss vissza!” De együttműködés hiányában megengedhetjük-e magunknak a vissza-nem-ütést? És ha visszaütünk létrejöhet-e az együttműködés? Szóval a kérdés valójában az, hogy egyszer véget lehet-e vetni a „polgárháborúnak”?