TIT FOR TAT 2

Akkor legyen újra fogoly-dilemma. Bevallom, mióta először találkoztam vele, izgat a „Tit For Tat” stratégia. Legfőképpen az, hogy mennyire tanulható illetve tanítható. Thomas és Killman konfliktuskezelési stílusokkal kapcsolatos kutatásai azt üzenik, hogy az emberek a konfliktusokban nem feltétlenül a helyzethez legjobban illeszkedő stratégiát választják. Hajlamosak vagyunk „kedvenc” stratégiát alkalmazni, azt, amiben a legnagyobb rutinunk van, ami legközelebb áll a szívünkhöz. Vagyis a szívünk visz el minket valamilyen irányba, ahelyett, hogy racionálisan gondolnánk végig, mit is lehetne és mit kellene tenni. Az első „Tit For Tat” bejegyzésemre azt írta Eszter, hogy emlékei szerint ő egy versenyszellemű csoportban volt a „börtönös” játék alatt, de „azóta verseny ide vagy oda, az első opció hogy van e lehetőség együtt többre vinni”. Ezek szerint Eszterre hatott a játékban szerzett tapasztalat, s talán nem is elsősorban az a fontos, hogy a versengés előtt érdemes megnézni, hogy van e esélye és lehetősége az együttműködésnek, hanem az, hogy ami egy konfliktushelyzetben a szívünkből jön, az nem feltétlenül a legjobb megoldás.

Még egyszer tömören, mi is a Tit For Tat lényege: azokban a konfliktushelyzetekben, amelyekben nem létezik egyetlen játékosnak sem olyan stratégiája, amely stratégia a többiek stratégiájától függetlenül győzelemhez vezetne, első lépésként érdemes bizalommal lenni a többi résztvevőhöz és azt tenni, ami jó a konfliktus minden résztvevőjének. Vagyis érdemes feltételezni, hogy ők is ugyanezt fogják tenni. (Nem mennék bele a játékelmélet mélységeibe, de megjegyzem, hogy ezt az itt leírt játékot a játékelmélet nem zérus összegű játéknak nevezi, megkülönböztetve a zérus összegű játékoktól, amelyekben létezik olyan stratégia, amely a többi résztvevő startégiájától függetlenül is győzelemhez vezet.) Második lépésként a Tit For Tat stratégia azt teszi, amit az ellenfél az előző lépésben tett, s ezt a második lépést ismétli ettől kezdve. A gyakorlatban azonban a Tit For Tat stratégia alkalmazása során is előfordulhat, hogy valamilyen ok miatt visszatérünk az első lépéshez (pl a konfliktus szereplői létrehoznak egy erre vonatkozó megállapodást), de a stratégia ilyenkor sem változik. A Tit For Tat stratégia eredményességét matematikai apparátussal még sohasem bizonyították, de Robert Axelrod híres „programversenye” (amelynek során előre megírt számítógépes algoritmusokat, vagyis programokat vetettek össze egy ismételt, iteratív fogolydilemma helyzetben) a gyakorlatban igazolta, hogy ez a legeredményesebb stratégia ilyen szituációkban.

A nem zérus összegű játékok kapcsán említem meg, hogy John Forbes Nash  (matematikusként) azért kapott Nobel díjat, mert felfedezte a róla elnevezett egyensúlyt, ami azt jelenti, hogy az emlegetett nem zérus összegű játékoknak van olyan pontja, ahol ha a többi játékos egyike sem változtat az aktuális stratégiáján, akkor az adott játékosnak sem érdemes változtatnia, mert nem járna jobban a változtatással. (Hogy miért közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazták Nash felfedezését, azt két okkal is magyarázhatjuk: az egyik, hogy matematikai Nobel-díj nem létezik, a másik, hogy Nash felfedezése alapjaiban kérdőjelezte meg a kapitalizmus alaptételét, miszerint a társadalom érdeke csak akkor érvényesül, ha minden helyzetben hagyja érvényesülni az egyéni érdekeket. Ez azonban, mint jól látható a fogolydilemma helyzetekben, nem mindig és nem feltétel nélkül igaz. A fogolydilemma helyzet azonban nem kitaláció, napjaink legégetőbb dilemmája, a klímaváltozás, az ipari és mezőgazdasági szereplők révén éppen egy fogolydilemma helyzettel írható le legpontosabban.)

A Tit For Tat Axelrod-nak köszönheti hírét (bár az algoritmust a kanadai illetőségű Anatol Rapoport alkotta), aki úgy gondolta, hogy a fogolydilemma megoldására kialakított algoritmusok vizsgálata alkalmas lehet a konfliktusbeli emberi viselkedés elemzésére.

Számomra a TFT (Tit For Tat) mindig is azért volt vonzó, mert a természetüknél fogva együttműködők számára is hatékony eszközt biztosít a mindenáron versengők ellen.

A fogolydilemma tanórai szimulációja során (és szervezetfejlesztő tréningeken is) többször találkoztam egy olyan jelenséggel, ami azóta sem hagy nyugodni.  Már a TFT-ről szóló előző bejegyzésben is írtam arról, hogy a megállapodások be nem tartásának számos oka lehet. De van e logikus magyarázat arra, ha a csalást (most szándékosan fogalmazom így a megállapodás be nem tartását) valaki nem akarja megtorolni, miközben a TFT éppen ebben látja a lehetőséget a játék menetének befolyásolására. A „csalók”, vagyis a megállapodást felrugók felelősségét a gyakorlatot követő megbeszélés során mindig felvetette valaki, de ritkán fordult elő, hogy azok felelősségét is vizsgálni akarta volna a csoport, akik nem éltek a TFT által kínált visszaütés lehetőségével. Engem azonban mindig izgatott, hogy van e felelősségük a megállapodás felrúgását eltűrőknek a végeredmény alakulásában, esetleg akár abban, hogy a „csalók” milyen konklúzióval zárták a fogolydilemma gyakorlat végső kimenetelét.

Ez a végső kimenetel háromféle volt: (1) vagy létrejött az együttműködés és fenn is maradt (sajnos ez volt a legritkább), (2) vagy létrejött az együttműködés, de a megállapodást hosszabb távon felrúgták és a csoport így együtt hatalmas veszteséget szenvedett. Ilyenkor jellemző volt, hogy a játék megbeszélése során tettek kísérleteket arra, hogy kibogozzák az eleve értelmetlen „ki győzött?” kérdést (hiszen mindenki veszített, vagyis legfeljebb arról lehetett volna vita, hogy ki veszített kevesebbet), (3) végül a harmadik variáció volt, amikor a megállapodás felrugói élvezhették „galádságuk” eredményét és jóval hamarabb szabadultak, mint a megállapodást mindenáron betartó társaik. Győztesnek gondolták magukat, és nem ritkán meg is lepődtek a felháborodáson, amit magatartásuk kiváltott.

Ez utóbbi (3) az, ami elgondolkodtat. Trénerként, tanárként természetesen mindig meg kellett védenem a megállapodás felrugóit, hiszen mégis csak én hoztam létre a helyzetet, amelyben ők csak kipróbáltak egy lehetséges magatartásformát, ami ráadásul valamennyi résztvevő számára tanulságként szolgált. A csoportok szinte mindig erről akartak beszélni, a „csalókat” támadták, néha rendkívül indulatosan. (Egy alkalommal egy szervezetfejlesztő tréningen a megállapodást felrugó csapat egyik tagja zokogásban tört ki, mert ő – sikertelenül – mindenáron el akarta érni, hogy a csapata tartsa magát a megállapodáshoz, s a megbeszélés során a többiek fenyegetően léptek fel ezzel a csapattal szemben.). A szabályszegés „áldozatai” sok esetben meglepődtek azon, hogy nem csak a mindenáron-győzni-akarás, hanem sokféle más oka is lehet egy egyezség be nem tartásának.

Aki soha nem vett részt hasonló játékban, azt gondolhatná, hogy az első változat (1) unalmas és érdektelen. Mindenki „jó gyerekként” viselkedik és ennek élvezik a jutalmát.  Pedig tanulságként az nem semmi, ha valaki többszáz szabad évet nyer. És azért mindig kiderült, hogy bizalmat szavazni a többieknek nem egyszerű. Kétségek között vergődni és várni a partnerek döntését, aztán boldogan konstatálni, hogy jól döntöttünk, maradandó élmény.

Azokban az esetekben (2), amikor a megállapodás felrúgása oda vezetett, hogy végül mindenki veszített és évtizedekkel tovább maradtak a börtönben a rabok, mint amennyi az eredeti (egyébként ismeretlen) büntetésük volt, nem kellett túl sokat magyarázni. Ilyenkor a megállapodás felrúgása azt eredményezte, hogy a következő fordulókban már a többi csoport (cella) sem tartotta be az egyezséget. Joggal értékelték úgy a helyzetet, hogy a be nem tartott megállapodás nem kötelez semmire. Mindenki gyorsan megértette, hogy a „csalók” azt kapták, amit megérdemeltek és ráadásul viselniük kellett a többiek megvetését is, mert azok is börtönben maradtak, akik csak akkor változtattak magatartásukon, amikor látták, hogy vannak akik elárulják őket. (Hallottam párszor, „többet szóba sem állok veled”, s ez nem mindig tűnt tréfás megjegyzésnek.) Esély keletkezett arra, hogy máskor, hasonló helyzetekben, a szabályszegőknek eszébe fog jutni viselkedésük következménye és talán módosítják magatartásukat. Kizárólag ez a stratégia (ti. a Tit For Tat alkalmazása) vezetett oda néhány esetben, hogy a csoportok megpróbáltak újra megállapodást kötni, ami azért lássuk be: nem túl reményteli feladat, hiszen aki már egyszer nem tartotta be a „szerződés” formában közösen alkotott szabályt, az miért tenné legközelebb? Más kérdés, hogy a (2) helyzet esetében sem volt ritka, hogy a több-száz éves plusz büntetés ellenére a csoportok megpróbálták megállapítani, hogy ki a győztes, vagyis melyik cella vagy csapat büntetése nőtt a legkisebb mértékben, s ebben nem nagyon zavarta őket, hogy mindenki az életfogytiglan sokszorosát tudhatta magáénak. Hiába, egy vérbeli versengőnek nem feltétlenül a részvétel, sokszor inkább a győzelem a fontos 😊

A harmadik eset (3) azonban azzal a veszéllyel járt, hogy a „győztesek” konstatálják, hogy mindig akad egy „balek” (ezt nem én mondom, sokszor, sokan használták ezt a jelzőt), aki miatt érdemes ezzel próbálkozni. A győztesek végképp nem vevők a „mi lett volna, ha” típusú érvekre. Nem akarják végig gondolni, hogy a „balekok” is mondhattak volna nemet arra a megállapodásra, amit egy (vagy több) csapat már felrúgott. Azok, akik nem a TFT szerint jártak el, mindig nagyon hasonlóan érveltek: az erkölcsi felsőbbség magaslatáról néztek le a gaz csalókra.  Többnyire azt fogalmazták meg, hogy nekik megérte megmutatni a helyes utat. Pedig, ha valaki nem mutatott utat, és akaratlanul is sokat tett azért, hogy a „gaz csalók” (én ma sem ezt gondolom róluk, de a „balekok” szinte mindig így vélekedtek) a való életben is hasonlóan viselkedjenek, az éppen ők voltak.

Most kezdhetném példaként emlegetni a szülőket, akik szemet hunynak csemetéjük társadalmi szabályokat felrúgó magatartása felett; vagy a szervezetben betyárbecsületből hallgató  munkatársakat, akik szó nélkül hagyják kollégájuk balesetvédelmi szabályokat felrúgó magatartását, és nem gondolják, hogy bármilyen felelősséggel tartoznak kollégájukért, aki pár perccel később balesetet szenved; az utcán fejét elfordító járókelőt, aki látja, hogy éppen kirabolnak valakit, de nem szól; és a többi, erkölcsi magasságból letekintő moralistát, de nem teszem, mert mindenki tud számtalan példát. Csakhogy mindenki tud mentséget is erre a szemléletre: nem az én dolgom, minek avatkozzak bele más ügyeibe, nekem meg kell védenem a sajátjaimat, stb. Pedig ez a szemlélet közvetlenül járul hozzá a szabályszegő magatartás megerősödéséhez. Közlekedési szakértőtől hallottam egyszer, hogy a szabálytalan autósok általában nem az első előzésbe halnak bele.

A magyar kultúra nem szabálykövető. Nyilván a XX.századi történelmünk is hozzájárul ehhez, de tény, hogy itthon ügyességnek számít az adó elkerülése (tömörebben: adócsalás) inkább vagyunk szolidárisak a bliccelővel, mint a meglopott céggel, és, ha már korábban ezt a példát említettem, inkább fogadjuk el a balesetet előidéző, munkavédelmi szabályt megszegő kolléga tettét, mint a biztosító reakcióját („csalnak azok is biztos eleget”). Persze világos, hogy a szervezetet terheli az ellenőrzés felelőssége, de attól még egy baleset baleset marad, az összes következményével.

Dolgoztam szervezetfejlesztő tanácsadóként egy amerikai tulajdonú, vállalatnál, ahol rengeteg veszélyforrás volt. Veszélyes gépek, veszélyes anyagok. Mégis, az egyetlen üzemi balesetet évek alatt, egy lábfejre ejtett hamutartó okozta. Talán már nem is kell mondanom, hogy itt a tréningek arról is szóltak, hogy „te is felelős vagy, ha nem teszed szóvá a hibákat”. Nem felejtem el a kollégák arckifejezését, amikor látható élvezettel szóltak rám, ha elfelejtettem felvenni a védőszemüveget, amikor átmentem a gyártó csarnokon.