Akkor legyen újra fogoly-dilemma. Bevallom, mióta először
találkoztam vele, izgat a „Tit For Tat” stratégia. Legfőképpen az, hogy
mennyire tanulható illetve tanítható. Thomas és Killman konfliktuskezelési
stílusokkal kapcsolatos kutatásai azt üzenik, hogy az emberek a konfliktusokban
nem feltétlenül a helyzethez legjobban illeszkedő stratégiát választják. Hajlamosak
vagyunk „kedvenc” stratégiát alkalmazni, azt, amiben a legnagyobb rutinunk van,
ami legközelebb áll a szívünkhöz. Vagyis a szívünk visz el minket valamilyen
irányba, ahelyett, hogy racionálisan gondolnánk végig, mit is lehetne és mit
kellene tenni. Az első „Tit For Tat” bejegyzésemre azt írta Eszter, hogy
emlékei szerint ő egy versenyszellemű csoportban volt a „börtönös” játék alatt,
de „azóta verseny ide vagy oda, az első opció hogy van e lehetőség együtt többre
vinni”. Ezek szerint Eszterre hatott a játékban szerzett tapasztalat, s talán
nem is elsősorban az a fontos, hogy a versengés előtt érdemes megnézni, hogy
van e esélye és lehetősége az együttműködésnek, hanem az, hogy ami egy
konfliktushelyzetben a szívünkből jön, az nem feltétlenül a legjobb megoldás.
Még egyszer tömören, mi is a Tit For Tat lényege: azokban a
konfliktushelyzetekben, amelyekben nem létezik egyetlen játékosnak sem olyan
stratégiája, amely stratégia a többiek stratégiájától függetlenül győzelemhez
vezetne, első lépésként érdemes bizalommal lenni a többi résztvevőhöz és azt
tenni, ami jó a konfliktus minden résztvevőjének. Vagyis érdemes feltételezni,
hogy ők is ugyanezt fogják tenni. (Nem mennék bele a játékelmélet mélységeibe,
de megjegyzem, hogy ezt az itt leírt játékot a játékelmélet nem zérus
összegű játéknak nevezi, megkülönböztetve a zérus összegű játékoktól,
amelyekben létezik olyan stratégia, amely a többi résztvevő startégiájától
függetlenül is győzelemhez vezet.) Második lépésként a Tit For Tat stratégia
azt teszi, amit az ellenfél az előző lépésben tett, s ezt a második lépést
ismétli ettől kezdve. A gyakorlatban azonban a Tit For Tat stratégia
alkalmazása során is előfordulhat, hogy valamilyen ok miatt visszatérünk az
első lépéshez (pl a konfliktus szereplői létrehoznak egy erre vonatkozó megállapodást),
de a stratégia ilyenkor sem változik. A Tit For Tat stratégia eredményességét
matematikai apparátussal még sohasem bizonyították, de Robert Axelrod híres
„programversenye” (amelynek során előre megírt számítógépes algoritmusokat,
vagyis programokat vetettek össze egy ismételt, iteratív fogolydilemma
helyzetben) a gyakorlatban igazolta, hogy ez a legeredményesebb stratégia ilyen
szituációkban.
A nem zérus összegű játékok kapcsán említem meg, hogy John
Forbes Nash (matematikusként) azért
kapott Nobel díjat, mert felfedezte a róla elnevezett egyensúlyt, ami azt
jelenti, hogy az emlegetett nem zérus összegű játékoknak van olyan pontja, ahol
ha a többi játékos egyike sem változtat az aktuális stratégiáján, akkor az
adott játékosnak sem érdemes változtatnia, mert nem járna jobban a
változtatással. (Hogy miért közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazták Nash
felfedezését, azt két okkal is magyarázhatjuk: az egyik, hogy matematikai
Nobel-díj nem létezik, a másik, hogy Nash felfedezése alapjaiban kérdőjelezte
meg a kapitalizmus alaptételét, miszerint a társadalom érdeke csak akkor
érvényesül, ha minden helyzetben hagyja érvényesülni az egyéni érdekeket. Ez
azonban, mint jól látható a fogolydilemma helyzetekben, nem mindig és nem
feltétel nélkül igaz. A fogolydilemma helyzet azonban nem kitaláció, napjaink
legégetőbb dilemmája, a klímaváltozás, az ipari és mezőgazdasági szereplők
révén éppen egy fogolydilemma helyzettel írható le legpontosabban.)
A Tit For Tat Axelrod-nak köszönheti hírét (bár az
algoritmust a kanadai illetőségű Anatol Rapoport alkotta), aki úgy gondolta,
hogy a fogolydilemma megoldására kialakított algoritmusok vizsgálata alkalmas
lehet a konfliktusbeli emberi viselkedés elemzésére.
Számomra a TFT (Tit For Tat) mindig is azért volt vonzó,
mert a természetüknél fogva együttműködők számára is hatékony eszközt biztosít
a mindenáron versengők ellen.
A fogolydilemma tanórai szimulációja során (és szervezetfejlesztő
tréningeken is) többször találkoztam egy olyan jelenséggel, ami azóta sem hagy
nyugodni. Már a TFT-ről szóló előző
bejegyzésben is írtam arról, hogy a megállapodások be nem tartásának számos oka
lehet. De van e logikus magyarázat arra, ha a csalást (most szándékosan
fogalmazom így a megállapodás be nem tartását) valaki nem akarja megtorolni,
miközben a TFT éppen ebben látja a lehetőséget a játék menetének
befolyásolására. A „csalók”, vagyis a megállapodást felrugók felelősségét a
gyakorlatot követő megbeszélés során mindig felvetette valaki, de ritkán
fordult elő, hogy azok felelősségét is vizsgálni akarta volna a csoport, akik
nem éltek a TFT által kínált visszaütés lehetőségével. Engem azonban mindig
izgatott, hogy van e felelősségük a megállapodás felrúgását eltűrőknek a
végeredmény alakulásában, esetleg akár abban, hogy a „csalók” milyen
konklúzióval zárták a fogolydilemma gyakorlat végső kimenetelét.
Ez a végső kimenetel háromféle volt: (1) vagy létrejött az
együttműködés és fenn is maradt (sajnos ez volt a legritkább), (2) vagy
létrejött az együttműködés, de a megállapodást hosszabb távon felrúgták és a
csoport így együtt hatalmas veszteséget szenvedett. Ilyenkor jellemző volt,
hogy a játék megbeszélése során tettek kísérleteket arra, hogy kibogozzák az eleve
értelmetlen „ki győzött?” kérdést (hiszen mindenki veszített, vagyis legfeljebb
arról lehetett volna vita, hogy ki veszített kevesebbet), (3) végül a harmadik
variáció volt, amikor a megállapodás felrugói élvezhették „galádságuk”
eredményét és jóval hamarabb szabadultak, mint a megállapodást mindenáron
betartó társaik. Győztesnek gondolták magukat, és nem ritkán meg is lepődtek a
felháborodáson, amit magatartásuk kiváltott.
Ez utóbbi (3) az, ami elgondolkodtat. Trénerként, tanárként
természetesen mindig meg kellett védenem a megállapodás felrugóit, hiszen mégis
csak én hoztam létre a helyzetet, amelyben ők csak kipróbáltak egy lehetséges
magatartásformát, ami ráadásul valamennyi résztvevő számára tanulságként
szolgált. A csoportok szinte mindig erről akartak beszélni, a „csalókat”
támadták, néha rendkívül indulatosan. (Egy alkalommal egy szervezetfejlesztő
tréningen a megállapodást felrugó csapat egyik tagja zokogásban tört ki, mert ő
– sikertelenül – mindenáron el akarta érni, hogy a csapata tartsa magát a megállapodáshoz,
s a megbeszélés során a többiek fenyegetően léptek fel ezzel a csapattal
szemben.). A szabályszegés „áldozatai” sok esetben meglepődtek azon, hogy nem
csak a mindenáron-győzni-akarás, hanem sokféle más oka is lehet egy egyezség be
nem tartásának.
Aki soha nem vett részt hasonló játékban, azt gondolhatná,
hogy az első változat (1) unalmas és érdektelen. Mindenki „jó gyerekként”
viselkedik és ennek élvezik a jutalmát. Pedig
tanulságként az nem semmi, ha valaki többszáz szabad évet nyer. És azért mindig
kiderült, hogy bizalmat szavazni a többieknek nem egyszerű. Kétségek között
vergődni és várni a partnerek döntését, aztán boldogan konstatálni, hogy jól
döntöttünk, maradandó élmény.
Azokban az esetekben (2), amikor a megállapodás felrúgása
oda vezetett, hogy végül mindenki veszített és évtizedekkel tovább maradtak a
börtönben a rabok, mint amennyi az eredeti (egyébként ismeretlen) büntetésük
volt, nem kellett túl sokat magyarázni. Ilyenkor a megállapodás felrúgása azt
eredményezte, hogy a következő fordulókban már a többi csoport (cella) sem
tartotta be az egyezséget. Joggal értékelték úgy a helyzetet, hogy a be nem
tartott megállapodás nem kötelez semmire. Mindenki gyorsan megértette, hogy a
„csalók” azt kapták, amit megérdemeltek és ráadásul viselniük kellett a többiek
megvetését is, mert azok is börtönben maradtak, akik csak akkor változtattak
magatartásukon, amikor látták, hogy vannak akik elárulják őket. (Hallottam
párszor, „többet szóba sem állok veled”, s ez nem mindig tűnt tréfás
megjegyzésnek.) Esély keletkezett arra, hogy máskor, hasonló helyzetekben, a
szabályszegőknek eszébe fog jutni viselkedésük következménye és talán módosítják
magatartásukat. Kizárólag ez a stratégia (ti. a Tit For Tat alkalmazása) vezetett
oda néhány esetben, hogy a csoportok megpróbáltak újra megállapodást kötni, ami
azért lássuk be: nem túl reményteli feladat, hiszen aki már egyszer nem
tartotta be a „szerződés” formában közösen alkotott szabályt, az miért tenné
legközelebb? Más kérdés, hogy a (2) helyzet esetében sem volt ritka, hogy a
több-száz éves plusz büntetés ellenére a csoportok megpróbálták megállapítani,
hogy ki a győztes, vagyis melyik cella vagy csapat büntetése nőtt a legkisebb
mértékben, s ebben nem nagyon zavarta őket, hogy mindenki az életfogytiglan
sokszorosát tudhatta magáénak. Hiába, egy vérbeli versengőnek nem feltétlenül a
részvétel, sokszor inkább a győzelem a fontos 😊
A harmadik eset (3) azonban azzal a veszéllyel járt, hogy a
„győztesek” konstatálják, hogy mindig akad egy „balek” (ezt nem én mondom,
sokszor, sokan használták ezt a jelzőt), aki miatt érdemes ezzel próbálkozni. A
győztesek végképp nem vevők a „mi lett volna, ha” típusú érvekre. Nem akarják
végig gondolni, hogy a „balekok” is mondhattak volna nemet arra a
megállapodásra, amit egy (vagy több) csapat már felrúgott. Azok, akik nem a TFT
szerint jártak el, mindig nagyon hasonlóan érveltek: az erkölcsi felsőbbség
magaslatáról néztek le a gaz csalókra.
Többnyire azt fogalmazták meg, hogy nekik megérte megmutatni a helyes
utat. Pedig, ha valaki nem mutatott utat, és akaratlanul is sokat tett azért,
hogy a „gaz csalók” (én ma sem ezt gondolom róluk, de a „balekok” szinte mindig
így vélekedtek) a való életben is hasonlóan viselkedjenek, az éppen ők voltak.
Most kezdhetném példaként emlegetni a szülőket, akik szemet
hunynak csemetéjük társadalmi szabályokat felrúgó magatartása felett; vagy a
szervezetben betyárbecsületből hallgató
munkatársakat, akik szó nélkül hagyják kollégájuk balesetvédelmi
szabályokat felrúgó magatartását, és nem gondolják, hogy bármilyen
felelősséggel tartoznak kollégájukért, aki pár perccel később balesetet szenved;
az utcán fejét elfordító járókelőt, aki látja, hogy éppen kirabolnak valakit,
de nem szól; és a többi, erkölcsi magasságból letekintő moralistát, de nem
teszem, mert mindenki tud számtalan példát. Csakhogy mindenki tud mentséget is
erre a szemléletre: nem az én dolgom, minek avatkozzak bele más ügyeibe, nekem
meg kell védenem a sajátjaimat, stb. Pedig ez a szemlélet közvetlenül járul
hozzá a szabályszegő magatartás megerősödéséhez. Közlekedési szakértőtől hallottam
egyszer, hogy a szabálytalan autósok általában nem az első előzésbe halnak
bele.
A magyar kultúra nem szabálykövető. Nyilván a XX.századi
történelmünk is hozzájárul ehhez, de tény, hogy itthon ügyességnek számít az
adó elkerülése (tömörebben: adócsalás) inkább vagyunk szolidárisak a
bliccelővel, mint a meglopott céggel, és, ha már korábban ezt a példát
említettem, inkább fogadjuk el a balesetet előidéző, munkavédelmi szabályt megszegő
kolléga tettét, mint a biztosító reakcióját („csalnak azok is biztos eleget”).
Persze világos, hogy a szervezetet terheli az ellenőrzés felelőssége, de attól
még egy baleset baleset marad, az összes következményével.
Dolgoztam szervezetfejlesztő tanácsadóként egy amerikai
tulajdonú, vállalatnál, ahol rengeteg veszélyforrás volt. Veszélyes gépek,
veszélyes anyagok. Mégis, az egyetlen üzemi balesetet évek alatt, egy lábfejre
ejtett hamutartó okozta. Talán már nem is kell mondanom, hogy itt a tréningek
arról is szóltak, hogy „te is felelős vagy, ha nem teszed szóvá a hibákat”. Nem felejtem el a kollégák arckifejezését, amikor látható élvezettel szóltak rám,
ha elfelejtettem felvenni a védőszemüveget, amikor átmentem a gyártó csarnokon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése